Emlék Dr. Szabó Helga zenepedagógus tiszteletére

Érdemes továbbolvasni… »

Comments 2 hozzászólás »

2010. április 26-án reggel Várkonyi László (becenevén Konyi) barátommal az Északi-nyeregben álló sátrunkban ébredtünk, miután eltöltöttük első (meglehetősen szeles, embert próbáló) éjszakánkat 7000 méteren, az ún. 1-es Táborunkban. Miután megreggeliztünk és a sátor szűk terében hosszadalmasan beöltöztünk teljes pihe ruházatunkba, nekivágtunk, hogy – ha a körülmények engedik – kiépítsük 7800 méteren 2-es Táborunkat.

Nagyjából 200 métert emelkedtünk egyenletes tempóban, igen erős szélben, amikor Konyi javasolta, hogy forduljunk vissza, ne fecséreljük az energiáinkat az erős szélben. Egyetértettem, nekem is ez járt a fejemben: a 7000 méteren eltöltött éjszaka jó eredménynek számít, az akklimatizációs terveinkben pedig még bőven volt ennyi rugalmasság. Feleslegesen erőlködünk a szélben. Gyorsan visszaereszkedtünk a nyeregbe, majd összecsomagoltunk, hogy leereszkedjünk az Előretolt Alaptáborba (6400 m). Mivel még dél előtt volt, úgy terveztük, hogy talán még aznap este elérjük az Alaptábort (5300 m), ahol 2 napot pihenünk majd a következő akklimatizációs kör előtt, ami során kiépítjük majd a 2-es Tábort (7800 m), ott éjszakázunk, és remélhetően kiépítjük a 3-as Tábort is 8300 méteren. (Ekkor készen állnunk majd, hogy egy alaposabb pihenő után csúcsot támadjunk.)

A nyeregből szeles, de tiszta időben kezdtük meg az ereszkedést. A rögzített köteleken felfelé és lefelé is többen mozogtak: sherpa mászók és kereskedelmi expedíciók ügyfelei vegyesen. Jó tempóban, egymástól 10-50 méterre ereszkedtünk. (A rögzített kötél használatának lényege, hogy a hegymászók nem egymással vannak összekötve, hanem a hegymászó egy csúszó karabiner segítségével a rögzített kötél mentén halad.) Indulás után nem sokkal javaslatomra megálltunk és én fényképeket készítettem a lefelé ereszkedő Konyiról. A hangulatunk remek volt, vártuk a megérdemelt pihenést, erről beszélgettünk.

Dél körül lehetett, amikor egy kis dőlésszögű lejtőn harántoltunk át. Emlékeim szerint Konyi 15-20 méterrel volt mögöttem. A lejtő felett, amit kereszteztünk, egy függőleges jégfal meredezett. Menetirány szerint balkézre pedig egy szintén függőleges jégletörés. Miközben a lejtőt kereszteztük, fejem felett robbanásszerű (reccsenő, roppanó) hangot hallottam. Amikor felnéztem, láttam, hogy a jégfal megroppan, és hatalmas tömbökben leválik. Várható volt, hogy a lejtőre, a kötélpályára és ránk zuhan. Első gondolatom azt volt, hogy felmérjem a távolságot Konyi és köztem. Azt hiszem, összenéztünk. Úgy ítéltem meg, hogy eléggé mögöttem van ahhoz, hogy őt ne találja el a jégomlás, azt viszont láttam, hogy a lezúduló és tovagördülő, sodródó tömbök engem eltalálnak. Futni kezdtem lefelé, és közben azon gondolkoztam, hogy ki kell akasztanom a karabineremet, ha tovább akarok futni. (Szemtanúk utólagos beszámolója szerint csak pár futólépést tudtam tenni, mielőtt elsodort volna a jégár.)

Amikor éreztem, hogy a jégár nekem ütközik és elsodor, többször próbálkoztam, hogy a hasamra fordulva lekushadjak és megállítsam sodródásomat. Természetesen eredménytelenül. Több rántást is éreztem, feltételezem, ezek a fix kötelet rögzítő horgonyok kiszakadásakor értek. Hamarosan azt éreztem, hogy valami peremen sodródom-zuhanok át, majd egy erőteljes rántást követően a beülőmön lógva a levegőben találtam magam. (Közben körülöttem, de főleg felettem még folyamatosan zuhant a jégtörmelék és a hó.) Hosszú pillanatok elteltével tudatosult bennem, hogy a lejtő alatt található függőleges jégfal mentén (annak peremétől talán 3 méterre) lógok az elgörbült biztosító eszközökkel tarkított, és össze-vissza tekeredett rögzített kötélen. Nem voltam benne biztos, hogy valamelyik biztosító pont tartott ki, vagy csupán a fém eszközöket összegyűjtött kötélkígyó akadt meg valahol. Tapogatózva megállapítottam, hogy dioptriás gleccserszemüvegem a tartó madzagnak köszönhetően megvan, csak lesodródott az arcomról. Megtisztogattam. Közben éreztem, hogy a hátizsákom erősen hátrahúz (a beülő a csípő környékén rögzít), aminek következtében (így, 6800 méteren) veszélyesen hiperventilláltam. Most már – hogy láttam – fel tudtam mérni a helyzetem: 18 méterrel lehettem egy vízszintesnek tűnő hópárkány felett. Bal kéz felé az ösvényen emberek kiabáltak. Úgy döntöttem, a hátizsákom megközelíthető helyen landol majd, így leoldottam és ledobtam. Nem gurult el, jól látható volt a hóban.

Három lehetőség kínálkozott a menekülésre: felmászom, leereszkedem, vagy kihúznak. Bár a harmadikat láttam a legvalószínűbbnek (és már vártam is, hogy Konyi hamarosan feltűnik felettem és jelenti: kész a rögzítési pont), azért elkezdtem dolgozni a másik 2 lehetőségen. Elrendeztem a ruházatom és megvizsgáltam a kötélzetet felettem. Igaz, nem volt messze a párkány és rendelkeztem a felmászáshoz szükséges 2 visszacsúszás gátlóval (egy júmár és egy pruszik csomó, jelen esetben), de sajnos a kötélzet és a vasak annyira össze voltak gabalyodva, hogy a dolog nehézkesnek látszott. (Valamint a kötél a súrlódás következtében mélyen belevágott a perembe, így csak a perem alatt 1-2 méterig tudtam volna felmászni.)

Az ereszkedés kézenfekvőbbnek tűnt. Bár a kötél, amin lógtam össze volt kötve egy másik felülről érkező kötéllel és V alakban, kb. 4-5 méterrel a párkány felett végződött, de volt nálam kés, és még ha a legvégén huppannom is kell valamekkorát, az akció nem tűnt kivitelezhetetlennek. (Bár persze a párkány beszakadásától féltem, hisz ki tudja, mi van alatta.) Felraktam az ereszkedő nyolcast, majd nagyjából fejmagasságban felhelyeztem a júmárt egy kötélgyűrűvel, hogy tehermentesítsem a kötelet és átterheljek az ereszkedő eszközbe.

Mindeközben zárt mikró-világomban léteztem csupán. Nem volt időérzékem. Nem merült fel bennem, hogy az omlás megismétlődhet, folytatódhat. Többször hiányoltam, miért nem érkezik már Konyi fentről, hogy segítsen. (Egyszer-kétszer talán kiáltottam is érte.) Amíg az oldalt és lejjebb látható mászókat láttam, addig egyszer próbáltam jelezni nekik, hogy rövid lesz a kötelem. De hogy tudtunk-e szót váltani, arra nem emlékszem.

Viszont mire a szereléssel készen lettem és nekiláttam, hogy belelépjek a júmárba és tehermentesítsem a kötél megfelelő szakaszát, egy sherpa feje jelent meg felettem. Csodálkoztam, hogy miért ő, és kérdeztem, hogy hol van Konyi. Ha értette is a kérdésemet, nem reagált, csak azt mondta, hogy leenged egy kötelet és kihúznak. (Feltételezem, hogy az eddig eltelt idő jelentős részét azt tette ki, hogy egy megfelelő hosszúságú és minőségű kötelet találjanak, majd az, hogy a lejtő egy biztosnak tűnő pontján kiépítsenek egy fix pontot.) Mondtam valamit az ereszkedésről, ő nemleges választ adott, majd rögtön leengedett egy bordó kötelet egy csavaros karabinerrel. A karabinert rögzítettem a beülőmhöz, jeleztem, majd szinte azonnal emelkedni kezdtem. A jégletörés szélét nem támasztották meg, így (a zuhanásomhoz hasonlóan, csak nem olyan mértékben) a kötél belehasított a perembe és én valamivel a perem alatt rekedtem. Végül sikerült a hágóvasam segítségével egy-két lépést rúgnom a jégbe. Segítő kezek ragadtak meg és húztak át a peremen. Sürgettek volna tovább (bölcsen tartottak az omlás megismétlődésétől), de az utolsó pár rúgás a jégbe és a peremen való átlendülés úgy megpörgette a pulzusomat, hogy összeroskadtam és kérleltem őket, adjanak egy percet. Amikor összeszedtem magam, tovább noszogattak felfelé és oldalra, majd – amikor elértük a rögzítési pontot, ami 2 szépen, szabályosan elhelyezett hó-szög volt – megint összeroskadtam.

Semmit nem értettem: hol van Konyi? Miért nem ő építette ezt a pontot? Miért nem ő vezényelte le ezt a mentést? (Magam előtt láttam aggódó arcát, amint rögzít, csomóz, húz: amint elemében van.) A sherpa hegymászók csak rázták a fejüket és az omlásról magyaráztak. Láttam, hogy az omlás felett is jócskán rekedtek mászók, de Konyi nem volt köztük. Végül – valószínűleg sokadszorra – megértettem, felfogtam, amint valaki azt magyarázza, hogy Konyit nem elsodorta a jégomlás, mint engem, hanem rá közvetlenül ráomlottak a tömbök és bizonyosan halott. Különböző sherpa hegymászóknak magyaráztam, hogy ellenőrizni kell, mi van Konyival, hogy mögöttem volt, hogy szerintem nem érte el a lavina, és hasonlók… de csak az érdekelte őket, tudok-e járni, mozogni. Ekkor éreztem meg, hogy a jobb karomat nem tudom rendesen mozgatni (csoda, hogy a kötélen lógva nem hogy mozgatni tudtam, de még csak nem is tudatosult bennem a fájdalom), de rövid önellenőrzés után (külsérelmik, vizuális próbák, tudat) jeleztem, hogy szerintem önállóan le tudok vonulni. Kértem egy sapkát, mert az enyémet elsodorta a jég és fáztam. (A szélkabátom a hátizsákomban volt.) Egy kis csapat sherpa persze nem tágított mellőlem, tisztogatták előttem az utat (elterelték a mászókat), vigyáztak rám hátulról és még akkor is kitartottak mellettem, amikor látták, hogy jó tempóban mozgok lefelé. Néha segítettek a karabiner átakasztásában, amikor jobb kézre jött volna ki. (Akkor ez bosszantott, az önállóságom megtépázásának éreztem. Ezt utólag szégyellem. Szakszerű segítséget kaptam.)

Nagyon gyorsan a fal tövében találtuk magunkat. Talán 50 métert tettünk meg a síkon, amikor megint magamba roskadtam, pont ott, ahol egy nyugati mászó (Jamie) táborozott és egy hatalmas fényképezőgéppel a falat (s mint utólag kiderült a tragédiát) fényképezte. Megitattak (többedszerre) és igyekeztek lelket önteni belém. Jamie elmondta (amit utólag több szemtanú is megerősített), hogy az omlás pillanatában Konyi nem – mint ahogy én hittem – hatótávolságon kívül, feljebb tartózkodott, hanem közvetlenül a leomló jégtömbök alatt állt, amik aztán rázuhantak, láthatóan összezúzták. Az én első szerencsém az volt, hogy rám nem közvetlenül zuhantak a jégtömbök, hanem – miután azok lezuhantak és becsapódtak a lejtőbe – hozzám már gurulva, pattogva (lavinaszerűen) érkeztek. A második szerencsém az volt, hogy a jégár hamar kidobott a peremen túlra, így a lavina ereje a fejem felett száguldott el és zuhant alá, miközben én a kötélen lógtam. A megmenekülésem így is – a szemtanúk szerint – hatalmas véletlen volt. Ekkor – miután rákérdeztem – mondtak már valamit a keresésről, de természetesen a hegy még egy megbolydult méhkasra emlékeztetett.

A tábort (6400 m) 14:00 körül értük el. Azt hiszem, levest próbáltak belém tukmálni. A jobb karomat még mindig nem néztem meg, pedig egyre inkább éreztem, hogy eluralkodik rajtam a fájdalom. Miközben a keresésről kérdezgettem a körülöttem lévőket, féltem, hogy elhomályosul a tudatom, a fájdalomtól, így bevettem több (azt hiszem 3 szem) erős, morfium tartalmú fájdalomcsillapítót és szemrevételeztem a karom. Örömmel láttam, hogy a látványos zúzódásokon kívül csontsérülésem nincs és egyetlen ízületem se ugrott ki a helyéről. (Később egy mexikói orvos rendkívüli gonddal látott el. Sajnálom, hogy nem tudom, ki volt ő, de köszönöm.)

Valaki – nem tudom, ki – besegített a sátramba, a hálózsákomba. A keresésről közben annyit tudtam meg, hogy Konyi testét nem találják, de a késői időpont miatt nem is volt elegendő  kapacitásuk, hogy megszervezzenek egy rendes köteles beereszkedést a veszélyes terepre, így csak lentről és oldalról próbálkoztak. Bár korábban adtam nekik egy rádiót, amiben benne volt Konyival közös frekvenciánk, de – a szemtanúk beszámolói után – senkiben nem élt úgy igazán a remény, hogy Konyi életben lenne.

Az én műholdas telefonom (mobilom is), a hátizsákomban maradt (ami valószínűleg még most is ott pihen a hópárkányon, ahová hajítottam), így nem tudtam, hogy vegyem fel a kapcsolatot az otthoniakkal. Végül Konyi sátrában megtaláltam az ő műholdas telefonját, amiben azonban nem voltak tárolt számok. (Valószínűleg mindent fejből tárcsázott…) Végül egyetlen számon keresztül, amire emlékeztem, elkezdtem felgöngyölíteni az otthoniak elérhetőségét. Ekkor még reménykedtem, hogy legkésőbb reggel előkerül Konyi teste, így a hozzátartozók értesítésével vártam másnapig. Az éjszaka nem tudtam aludni. A szomszéd sátorból ismerős krákogást hallottam, és egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, azt hittem, elég, ha átkiabálok… De aztán minden eszembe jutott.

Reggel megindult a második, sokkal szervezettebb keresés. Kötelek segítségével leereszkedtek a jégfalon és oldalról is alaposan átfésülték a terepet rögzített kötelek segítségével. Eredménytelenül. A test vagy fent pihen, a hatalmas jégtömbök alatt, vagy lezuhant a párkányra és továbbsodródott a számtalan hasadék valamelyikébe. Ekkor értesítettem Konyi feleségét és beszámoltam a történtekről.

Próbáltam egy harmadik keresést szervezni másnapra azzal a felvetéssel, hogy én is részt vennék a csoportban, és együtt beereszkednénk megint. Szerencsére a felkért sherpa mászó és társa lemondta a feladatot, mivel túl veszélyesnek ítélte azt. Utólag belegondolva igaza van és nem tudom hibáztatni ezért. A kérdéses jégomlás nagy valószínűséggel megismétlődik a közeljövőben (a fal szerkezete, állapota teszi ezt valószínűvé) és én se lettem volna ideális társ egy ilyen feladathoz a jelen állapotomban.

Így másnap, 28-án késő délután (miután összepakoltam Konyi felszerelését és a magamét), egy tibeti teherhordó segítségével levonultam a hegyről. Az Alaptábort este 6 és 7 között értem el.

Jelenleg az Everest Alaptáborában vagyok. A kínai kormányt és a Kínai – Tibeti Hegymászó Szövetséget képviselő összekötő tiszt segítségével a hivatalos ügyeket intézzük, miközben egy lapos kőtáblára rávéstem barátomnak és mászó-társamnak, Várkonyi Lászlónak a nevét és elhelyeztem azt a többi – sajnos nem kevés – kőtábla között, amik egy kopár, köves domb tetejéről nézik a Csomolungmát, amíg a világ, világ. 2010. április 26-án egy jégomlásban életét vesztette Várkonyi László, a magyar palack nélküli hegymászás magassági rekordere, férj és családapa, mászó-társam, barátom. Béke vele!

Comments Hozzászólások kikapcsolva

Remélem, elénekelhetem majd, “nincs már felettem más, csak a tiszta ég“.

“Mit jelent, ha áll a folyó…
Mit jelent, ha sima a tó
Mit jelent, ha áll a szél
Azt, hogy már nem él
Mint a mozdulat, ha félbemarad
Mint az út, amelynek vége szakad
Mint a vízesés, mely megfagyott
Ha nem megyek, nem vagyok
Lennék fű, mely újra kinő
Lennék lélegzetnek friss levegő
Lennék szó, mely szól neked
Lennék kéz, mely vezet
Volnék tánc, mely körbeforog
Mitől a Föld szíve dobog
S én lennék e szívben a vér
Mely soha nem áll, de visszatér”

Sülyi Péter/Omega: Mozgó Világ

hírek, képek

Comments Hozzászólások kikapcsolva

Köszönet mindenkinek, aki eljött, vagy otthonában gyújtott gyertyát Konyiért!

Virtuális gyertyát gyújthatsz a www.Konyi.tk vagy a www.VarkonyiLaszlo.tk web címen.

Szityu

Comments 2 hozzászólás »

Mély megdöbbenéssel és hitetlenkedve olvastam a hírt régi hegymászó társaimról, Várkonyi Laci „Konyi” barátomról:


Két magyar hegymászót ért baleset a Himaláján. Várkonyi László eltűnt, Klein Dávid könnyebb sérüléssel megúszta, amikor lavina sodorta el őket 7000 méteres magasságban. Érdemes továbbolvasni… »

Comments Hozzászólások kikapcsolva

Sziasztok!

Ha tetszik ez a honlap: mondd el mindenkinek. Ha nem tetszik, vagy ha van valami észrevételed, kérlek, nekem szólj. Barátsággal várom a véleményed!

Köszönöm! – admin2

admin2@szityu.hu

Comments Hozzászólások kikapcsolva

Comments Hozzászólások kikapcsolva

Kedves web-Vándor!

teaKöszöntelek készülőben lévő honlapomon. Sokat utaztam és utazok. Nekem mindig jól esett, ha egy kedves szóval, egy teával, egy barátságos mosollyal fogadtak.

Comments Hozzászólások kikapcsolva

  • Keresés